Közbelépés

A másik játéka, az meg olyan, mint a szomszéd füve. Hiába voltam előrelátó, gondos anyuka, aki két kismotorral és három zsák homokozós játékkal vág neki a kalandnak, mindig belekeveredtem a konfliktusba. Amint a másik gyermek megjelenik a színen egy törött fülű sárga vödörrel, az ember menthetetlen. Mert az kell, mindenáron.

Mosolyogtam a gyerekemre, a másik gyerekre, a másik anyukára és győzködtem a sajátomat, hogy nem kell az neki, itt van az övé és az egyébként is az sokkal sárgább, a füle se törött vagy menjünk inkább hintázni. Hát nem mentünk. Belekapaszkodott a töröttbe és minden erejével meg akarta kaparintani, amit a gazdája persze nem akart. Volt sok sírás-rívás, lökdösődés, kupán csapás, talán meg is harapták vagy ő harapott meg mást, már nem emlékszem. Én küszködtem, magyaráztam, kérleltem és bocsánatkérően mosolyogtam, hogy értsék meg, ez a gyermek nem is olyan, igazából egy földre szánt angyal, nem is értem, hogy történhetett meg az a kis fiaskó a sárga vödör felett. Élő tilalomfává váltam. Nem szabad, ne nyúlj hozzá, tedd le, nem a tied, engedd el.

Aztán született egy második gyermekem és megváltoztak a dolgok. Lehet, hogy már tiltani is fáradt voltam, de az is lehet, hogy ténylegesen átértékeltem. Az egész színjáték felesleges. Úgyis mindig a másé kell, és úgyis mindig elveszik. Az enyém is meg a másiké is. Nem szólok már rájuk. Ha látom, hogy a másét elveszi, figyelmeztetem, hogy az nem az övé, nagyon kell rá vigyázni és ennyi. Ha a tulajdonosa vissza akarja venni, tegye, ha nem boldogul vagy tettlegességre kerül sor, közbelépek.

Ugyanígy nem futom már körbe a játszóteret a gyerek után, könyörögve, hogy adja oda a sajátját kölcsönbe, mert a másik épp azért bömböl. Egy próbát teszek, ha nem, hát nem. A sajátunkat beleborítom a homokozóba, és a szemem se rebben, ha más elveszi. Ha a gyermek kiakad rajta, megmondom neki, hogy ha nem bírja, hogy más is játszik vele, legközelebb ne hozza ki.

Két dologra próbálom megtanítani. Az egyik, ha konfliktus van, próbálja megbeszélni, ha játékon civódnak, ajánljon fel cserét. A másik, hogy bántani senkit semmiért nem szabad.

Én kis naiv, amikor már azt hittem, hogy most már, hogy pontos forgatókönyv szerint kezeljük a játszótéri konfliktusokat, baj már nem érhet, ráébredtem, hogy ez a gyermek bizony egyre nagyobb és már nem éri be annyival, hogy a megszerzett a sárga vödröt boldogan telelapátolja. Igényli a partnert a játékban és természetesen a nagyobb fiúk társaságát áhítja. Naná, hogy a 6-7 éveknek egy 3 és fél éves nem pálya. Ő meg nem érti, hogy miért nem veszik be. A szívem megszakad, amikor látom, milyen kitartóan koslat utánuk és milyen szomorú, amikor minden igyekezete és kitartása ellenére feladni kényszerül.

Az első alkalommal, amilyen gyorsan tudtam, akarata ellenére is kimenekítettem a helyzetből. A következőknél már inkább hagytam. Nagyon rossz volt nézni, de muszáj megtanulni, hogy mikor vagyunk nem kívánatosak. Ha a többiek elutasítása kiabálásban, csúnya beszédben, lökdösésben nyilvánul meg, azonnal közbelépek. Más gyermekét nem nevelem, a sajátomat viszont azonnal elviszem. Az apja szerint hibát követek el. Szerinte meg kell tanulnia felmérni, mikor kell kihátrálni egy helyzetből vagy mikor lehet vagy kell megvédenie magát.

Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy hagynom kéne, lehet, hogy most kell elszenvedni a lökdösést vagy a kiabálást, hogy a későbbiekben képes legyen a jó helyzetet felismerésre, reagálásra. Nem tudom. Most csak azt tudom, hogy ez a fiúcska az szemem fénye és én nem tudom és nem is akarom hagyni, hogy bántsák.